Visszatérés!

Sziasztok!

Sajnálom hogy ilyen sokáig hanyagoltam az oldalt és nem írtam új fejezetet, de remélem azért vannak még akik járnak erre és érdekli őket Andy és Tay történetének folytatása.

Némi újdonság látható a blog jobb felső sarkába. Mivel tudom, hogy nem jártok erre mindennap, de facebookotok biztos van (vagyis remélem), ezért aki első kézből akar értesülni az újdonságokról, a friss fejezetekről az mindenképp kattintson a Tetszik feliratra.

Van még egy pár betervezett újdonság, amik a történet folytatásával folyamatosan érkeznek a blogra, ezért érdemes visszanézni és facebookon követni.

Belépő Párizsba 11. fejezet

Sziasztok!

Sajnálom, hogy késet az új fejezet, de ahogy ígértem hoztam hozzá új kiegészítéseket. A képet és a zenéket a kiegészítések fül alatt találjátok. A zenéket a lejátszóban is meghallgathatjátok olvasás közben! És természetesen ne felejtsetek el véleményt írni a végén! Tudjátok, fontos a visszajelzés!

Jó olvasást!
 

Belépő Párizsba 11. fejezet

 
Nem tudnám megfogalmazni konkrétan mi is történt velem tegnap este, de úgy éreztem ott a bohém életben, valami helyre állt bennem. Amint lenyomtam az első billentyűt az ujjaim lehetetlent nem ismerve, megállíthatatlan gépelésbe kezdtek!

Az elmúlt 2 napban úgy érzetem, mintha egy szempillantás alatt visszacsöppentem volna 2010-be. Minden ugyan úgy zajlott, minden ugyan olyan volt.
Vagyis még se. Valami változott. Én!
Az elmúlt 2 nap másról sem szólt csak az egész napos rohangálásról, szerkesztőségből szerkesztőségbe. Napközben egy kroaszonnal és egy csésze teával két időpont között, este szűnni nem akaró lábfájás és az elmaradhatatlan visszautasítások hosszú sora. Hazugság lenne azt állítani, hogy nem keseredtem el, de ha van valaki, akinek kiöntheted a szíved, már nem is tűnik olyan kilátástalannak a helyzet. Főleg, ha az illetőnek különleges tehetsége van ahhoz, hogy meggyőzzön arról, milyen nagyszerű vagy.
Hirtelen összeszámolni se tudnám hány szerkesztőségben jártam, az elmúlt két napban, de a válaszok mindenütt megegyeztek: Majd értesítjük! De mégis úgy voltam vele, hogy én megtettem az első lépést. Most már csak türelem kell és némi szerencse. Pechemre, én egyikkel sem rendelkezek!
Tay tegnap este megígérte, hogy ma kora reggel – természetesen Párizsi idő szerint - felhív, mielőtt elkezdik az esti forgatást. Így történhetett, hogy szakítva a hagyományaimmal már 6-kor teraszon ültem egy pohár teával és a telefonommal felszerelkezve.
- Bonjour Mr. Lautner! - doromboltam a telefonba.
- Szia! – nevetett rajtam a vonal másik végén. - Hol voltál reggel, amikor felébredtem?
- Valahol az álmaidban szépfiú! - Tay vette a lapot és ismét jót nevetett rajtam.
- Abban biztos vagyok…! – érkezett a sejtelmes megjegyzés. – És jól aludtál?
- Mint a tej. És te?
- Magányosan… – jött a szomorkás válasz. – De van egy jó hírem! Lehet, hogy egy két hét múlva hosszú hétvégénk lesz.
- Az nagyszerű. De mit jelent ez a hosszú hétvége?
- Csütörtökön befejezem a munkát és fenomenális három napot fogunk együtt tölteni!
- Ez nagyon jól hangzik!
- Igen, de még nem biztos! Sokban függ a rendezőtől, a helyszíntől meg hasonlóktól.
- Értem.
- De hagyjuk ezt. Inkább mesélj mi volt tegnap.
- Á csak a szokásos. Bementem, fogadott az egyik helyettes, elvette az önéletrajzom és a hozzácsatolt cikkeket, beleolvasott, majd kérdezett pár dolgot és ennyi.
- De remélem ez nem törte le a lelkesedésed!
- Hát nem mondom hogy a topon vagyok…
- Ugyan már! Még csak egy napja voltál bent! Biztos beletelik egy kis időbe még átnézik az önéletrajzokat!
- Ha átnézik… - szúrtam közbe.
- Nem kell hogy mind elolvassa a cikkeidet. Elég az a bizonyos egy. A megfelelő!
- Igazad van!
- Tudom!
- Mi lenne velem nélküled?
- Nem tudom, de most mennem kell! Majd még beszélünk! Szia.
- Már várom, szia.
- Andy!
- Igen?
- Hiányzol!
- Te is nekem!
Ez a srác tud valamit! Gondoltam magamban és egy száz wattos mosoly kíséretében bevonultam a konyhába.
- Csinálsz nekem is? – érkezett a meglepő kérdés.
- Mire gondolsz?
- A konyhában vagy és tuti hogy azon agyalsz mit kéne enni? És hogy vajon Kellan is kér? – foglalt helyet az asztalnál.
- Kellan! Ez itt nem a Hilton! Ha éhes vagy, csinálj magadnak! – vágtam hozzá egy zsömlét nevetve, amit ő persze el is kapott.
- Sonka nincs? – kérdezte csalódást színlelve.
- Javíthatatlan vagy!
Belenyugvóan kezdtem neki a szendvicsgyártásnak, amihez nagy meglepetésemre minden volt otthon. Kellan! Igaz, én egyáltalán nem vártam el tőle, hogy ő intézze a bevásárlást a saját költségén, főleg most, de mégis, irtó hálás voltam neki, hogy megtette. El is fogott a lelkiismeret-furdalás, mennyire elhanyagoltam amíg Tay itt volt. Akárcsak Ellt. Bár tudtam, ők ezt sosem vetnék a szememre.
- Szóval újra az írással kacérkodsz? – kérdezte két falat között.
- Próbálkozok! De eddig még semmi. – feleltem csendesen.
- Ne aggódj, majd hívnak!
- És ha nem?
- Már miért ne? Tehetséges író vagy és mellesleg remek ember.
- Ne túlozz.
- Rajtad kívül ezt mindenki így látja. Talán ha te is elhinnéd, könnyebben mennének a dolgok.
Kellan szavai szöget ütöttek a fejembe. Talán tényleg azért nem jön össze az újságírói meló, mert nem hiszem el, hogy tehetséges vagyok?
Kellan szokásához híven eltűnt valamerre a titokzatos Ms. A.-val, én pedig visszatértem újdonsült elfoglaltságomhoz, az íráshoz. Kedvenc pasim szavai igazán jó ötletet adtak egy új cikk megírásához.
Miután befejeztem, felhívtam Ellt, aki a legjobb barátnőm mellett kiérdemelte a főkritikusom címet is. Ellről tudni kell, hogy nem hisz a köntörfalazásban és a legjobbnál kevesebbel sosem éri be. Ez az egyik oka annak, hogy a legjobb francia divat fotósok közt tartják számon. Ezért is hívtam át és kértem meg hogy olvassa el a saját véleményem szerint legjobbnak ítélt szerzeményemet. És ahogy gondoltam, nem tudott nemet mondani.

Mivel a találkozó idő pontja elég későre csúszott, úgy döntöttem elmegyek sétálni. Rég volt már rá példa, hogy egyedül, gyalog indultam el a belváros felé. Kikapcsolt és szórakoztatott az emberek jó kedve, a színes kirakatok bámulása útközben. Teljesen elfelejtette velem, a sok unott helyettest, a sok visszautasítást, de még Taylor hiányát is enyhíteni tudta.
Akár mennyire is volt nehéz, vagy tűnt kilátástalanak a helyzet, Párizs mindig megtalálta a módját, hogy a szenvedéseimért valahogy kárpótoljon. Amikor Atlantában éltem sosem éreztem ilyet. Ha valami rosszul sült el, akkor minden rosszra fordult. És ha még nem volt elég rossz, akkor még rosszabbra fordult.
A mai napig megkönnyezem, ha eszembe jut, hogy hagytam hátra mindent. A tervezgetés utolsó napjai, a szökésem utolsó perceire. A semmit nem értő idegen emberek arcára, az anyám utolsó mindent elmondó pillantására…
A nagy nosztalgiázásba majdnem megfeledkeztem Ellről és mindet eldöntő kritikájáról, ezért taxival kellett haza jönnöm. Szépen is nézne ki, ha pont a házi gazda késne el!

Majdnem köröm rágásra adtam a fejem, annyira feszült voltam, az én mindent meghatározó kritikusom kritikájától. Velem ellentétben barátnőm kényelmesen hátradőlve olvasta az írásom.
Ami először feltűnt, az a mimika teljes hiánya. Egy szemöldök felhúzás nélkül olvasta el immáron sokadszorra a cikkemet. Ha a pókerarcot tanítani lehetne…
Majd végül letette a lapot az asztalra és teljes nyugalommal csak ennyit kérdezett:
- Hol bujkált mostanáig ez a NŐ?
- Ez a nő? – kérdeztem vissza értetlenül.
- Igen. Ez az határozott, őszinte, vicces Nő?
A fejemben hirtelen peregni kezdtek az elmúlt napok eseményei. Honnan is olyan ismerős ez a NŐ?
„Nem akartam hinni a szememnek! Ki ez a nő? Kérdeztem magamtól, miközben továbbra is a tükörben álló lányt néztem. Sugárzott róla a boldogság, az elégedettség, a szexualitás. A nadrág, - amiben eddig húsosabbnak látta magát, - tökéletesen állt mindenütt. Azt hiszem jogosan tettem fel újra a kérdést: Ki ez a NŐ?”
- Azt hiszem pár napja érkezett… L.A-ből… egy idegennel… - adtam meg a sejtelmes választ.
- Tudtam! – kiáltott fel Ell.
- Mit?
- Tudtam, hogy ő hozta ezt ki belőled! – elnevettem magam. – Ne nevess! Ez az igazság! Amióta összejöttetek rád se lehet ismerni. És ez a cikk..
- Tetszett?
- Imádtam! És támadt is egy zseniális ötletem!
- Óh, egek!
- Nem, most komolya. Van egy újság, jajj nem jut eszembe a címe, mindegy. A studióba megvan. Van benne egy rovat, ahol az olvasók küldhetik be az írásaikat és a legjobbak bekerülnek az újságba. Hidd el, ennek ott a helye!
- Tényleg? Komolyan? – az örömtől alig tudtam szóhoz jutni. Ell véleménye nekem felért a legnagyobb kritikusokéval. És ha ő azt mondja, hogy érdemes a nyomtatásra, akkor az úgy van.
Sokáig beszélgetünk arról, milyen lenne, ha a sok remek írás közül pont az enyémet tartanák érdemesnek a megjelenésre. És még ha kicsi is rá az esély, hogy pont az enyémet válasszák, a gondolat teljesen feldobott. Hisz sosem tudhatjuk…

Hírek!

Sziasztok!

Vannak jó híreim és sajnos van egy rossz is! Kezdem a rosszal!

Ezen a héten már nem lesz friss! Az új fejezet jövő hét elejére várható! Sajnálom, nem volt időm megírni! De nézzük a jó oldalát! Addig mindenkinek van ideje megírni a véleményét!

És most jöjjenek a jók!

Amint azt ti is észrevehettétek, egy ideje nincsenek kiegészítések a fejezetekhez. Ezen a következőkben változtatok és igyekszem minden fejezethez képeket és zenéket hozni!

A közel jövőben érkezik egy kis meglepetés! Egy nem várt és új dolog, ami természetesen a történethez kapcsolódik majd! De most még nem árulok el róla többet! De találgatni azért lehet... !